Néha úgy szeretnék cserélni másokkal. Mondjuk azokkal, akiknek látszólag nem olyan érzékeny a lelke, mint az enyém. Nem XXXL-es a lelkük érzékenysége. Azokkal, akik nem emlékeznek az általános iskolai beszólásokra. Akiknek meg se kottyan, ha bármely testrészük méretét, vagy formáját szóvá teszik számára. Sok-sok ismerősöm van, akit hozzám hasonlóan verbálisan bántalmaztak már a testalkata, vagy bármely egyéb más fizikális adottsága miatt. Vannak, akik ezen látszólag könnyen túl is teszik/tették magukat. Megrántják a vállukat, és mennek tovább, hisz az önértékelésük rendben van. Valahogy rendben volt, vagy rendbe hozták. Nem tudom. Nekem emlékeim szerint az ovi utolsó évében volt rendben igazán, még mielőtt masszívan el nem kezdték minden nap ostromolni.

Voltam "digi dagi daganat", meg "golyó", tehén, debella, és folytathatnám a nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel is tovább a végeláthatatlan listát, amikkel az évek folyamán illettek. Volt, hogy visszaszóltam. Volt, hogy próbáltam, hogy inkább nem. Hátha úgy majd abbahagyják. Volt, hogy én kezdtem el magamat szapulni, hogy beelőzzem a "fikázókat". Sosem voltam jó.
Ha egy tantárgyból nem szerepeltem jól, akkor azért röhögtek ki, hogy milyen buta vagyok. Máskor meg azzal vívtam magamra mások haragját, hogy túl jól sikerült valamely feladatot elvégeznem.

Kaptam bóknak tűnő bántást, amit sosem felejtek el, amíg élek: "a magad módján jó nő vagy...", "bombanő lennél,ha lefogynál", stb.
Sokszor megkaptam, hogy bizonyos minta, vagy szín nagyít, vagy, hogy inkább ne hordjak szoknyát, mert ezekkel a lábakkal azt inkább nem kellene. A karjaimat se kellene mutogatni. Gondolom nem kell mondanom, hogy ezek után min. 1/2-es ujjú és hosszú nadrágokban mászkáltam télen-nyáron többnyire. Ja és persze feketében! Emlékszem egyszer megkérdezte egy futár, hogy gyászolok-e. Lehet azt kellett volna mondani, hogy: igen. Elvégre is az önbizalmamat rég eltemettem. Sok nő és férfi önbecsülése csorbult egy-egy segítő szándékú megjegyzéstől örökre.

Persze nem mindegy, hogy ki mondja, és hogy kinek, nem igaz?
Az meg pláne nem, hogy hogyan!

A barátnőimmel épp arról folytattunk rövid eszmefuttatást, hogy vajon miért jegyezzük meg néhányan a kritikákat hosszú-hosszú ideig...míg a dicséretek gyorsan a feledésbe merülnek?! Hogy van az, hogy néhány embernek kikezdhetetlen az önbizalma, míg más mély letargiába esik, ha mások számára nem "elég jó". 
Egy nagyon kedves barátnőm éveken át próbált megtanítani arra, hogy hogyan fogadjak el bókot. "Ja, persze" - hangzott a válaszom, ha megdicsértek rajtam valamit. "Szép vagy"- annyira távolra esett ez a megszokott kommentároktól, hogy nem hittem, hogy ezt bárki is komolyan gondolja. Sokszor azt hittem, hogy csak gúnyolódnak velem. "Jó a felsőd"- elkezdtem keresni rajta a foltot. Féltem, hogy megint csak a nevetség tárgya leszek.

Nem kaptam valami sok megerősítést. Életem több pontján a hozzám közel állók is előre megjósolták a bukásomat. "Úgysem bírja majd". "Úgyis ott hagyja ezt is." "Mindig mindent félbehagy". 
Azt hiszem csak azért lett végül diplomám, és húztam le 8,5 évet külföldön ranglétrát mászva...mert nem akartam hagyni, hogy igazuk legyen ezeknek a "hangoknak". Azt hiszem azért becsülöm mára többre az igazságo(sságo)t, mint az irgalmat, mert úgy érzem, hogy nem más szánalmára vágyom, hanem egy igazságos értékelésre. Ha megdolgozom valamiért, annak legyen meg az eredménye...és ha valaki nem teszi ezt, akkor ő sajnálatból ne kapja készhez ugyanazt az eredményt, mint amiért én vért izzadtam.

Nagyra becsülöm a tiszteletet. Meg is adom mindenkinek, aki kiérdemli.

A tisztelet nem jár automatikusan mindenkinek!
Annak sem, akit szeretek...és bocs, hogy ezt mondom,
DE a szeretet sem jár csak úgy.

Hatalmas kamunak tartom a feltétel nélküli szeretetet. Azt talán csak egy viszonyban tudom igaznak érezni: a szülő-gyermek viszonyban (amikor a gyermek még valóban gyermek). Onnantól kezdve, hogy felnövünk, vállalnunk kell a tetteink következményét. Ha egy nemtörődöm, önző, hazug, hitvány emberré váltunk, aki csak bánt másokat akár fizikálisan, akár lelkileg...
ne ácsingózzunk, és pláne ne követeljünk magunknak olyan kiváltságokat, mint a szeretet és a tisztelet azoktól, akiket kiszipolyozunk. Elképzelhető, hogy minden ellenére, marad még a másik szívében egy kis morzsányi jó érzés a bántalmazó kapcsolat ellenére is, de ez nem az, amire bárki is vágyna. 

Hosszú évekig tartott számomra, hogy tompítsak a vélemények hangerején. Már jobban ismerem magam. Nem tudnak mindenben könnyen elbizonytalanítani. A munkám terén pl. nagyon ritkán. Pontosan tudom, hogy mennyit tanultam, és mennyi energiát, figyelmet fordítok arra, amivel foglalkozom. Tudom, hogy jó munkaerő vagyok, ezért mára meg is tanultam azt, hogy ezt nem adom fillérekért. A minőségnek értéke van. Nem kótyavetyéljük el az értékeinket.

Más területeken kicsivel melósabb magabiztosnak éreznem magam. Ilyen ez. Viszont ezt is igyekszem helyre tenni magamban. Hogy reálisan lássam magam, és ennek tudatában tudjak magamból minél többet kihozni, ill. hogy merjek igazán "én" lenni.

Mint kisgyerekes szülő viszont egyre többet mélázom azon, hogy vajon én hogyan tudom nevelni a csemetémet úgy, hogy se nagyképű, se kishitű ne legyen. Hogy egészséges magabiztossággal legyen ellátva, ami erősíti majd az útján. Nem tudom a receptet. Mindenesetre amikor ügyes, mindig megdicsérem. Minden nap elmondom, hogy mennyire szeretem. Akkor is, ha épp rosszban sántikál; és olyan napokon is, amikor szinte az őrületbe kerget. Mert így is szeretem...de ez nem majomszerelem. Úgy hiszem, hogy azzal nem az ő érdekeit szolgálnám. Ha fáj valami, jelzem neki. Hagyom tapasztalni. Pl. néha eltottyanni...és ha segítséget kér, ott vagyok. Tudja már most ilyen kicsikén, hogy számíthat rám. Azt is, hogy néha egyedül is boldogul, nem kellek hozzá, de ha túl merész, akkor néha bizony elesik. Viszont engedem, hogy átélje, hogy ha el is esik, utána majd szépen újra feláll és  megy tovább, mert ilyen az élet. Ezt tanítom neki. Ezt tanulom én is vele.