Néha úgy szeretnék cserélni másokkal. Mondjuk azokkal, akiknek látszólag nem olyan érzékeny a lelke, mint az enyém. Nem XXXL-es a lelkük érzékenysége. Azokkal, akik nem emlékeznek az általános iskolai beszólásokra. Akiknek meg se kottyan, ha bármely testrészük méretét, vagy formáját szóvá teszik számára. Sok-sok ismerősöm van, akit hozzám hasonlóan verbálisan bántalmaztak már a testalkata, vagy bármely egyéb más fizikális adottsága miatt. Vannak, akik ezen látszólag könnyen túl is teszik/tették magukat. Megrántják a vállukat, és mennek tovább, hisz az önértékelésük rendben van. Valahogy rendben volt, vagy rendbe hozták. Nem tudom. Nekem emlékeim szerint az ovi utolsó évében volt rendben igazán, még mielőtt masszívan el nem kezdték minden nap ostromolni.

Voltam "digi dagi daganat", meg "golyó", tehén, debella, és folytathatnám a nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel is tovább a végeláthatatlan listát, amikkel az évek folyamán illettek. Volt, hogy visszaszóltam. Volt, hogy próbáltam, hogy inkább nem. Hátha úgy majd abbahagyják. Volt, hogy én kezdtem el magamat szapulni, hogy beelőzzem a "fikázókat". Sosem voltam jó.
Ha egy tantárgyból nem szerepeltem jól, akkor azért röhögtek ki, hogy milyen buta vagyok. Máskor meg azzal vívtam magamra mások haragját, hogy túl jól sikerült valamely feladatot elvégeznem.

Kaptam bóknak tűnő bántást, amit sosem felejtek el, amíg élek: "a magad módján jó nő vagy...", "bombanő lennél,ha lefogynál", stb.
Sokszor megkaptam, hogy bizonyos minta, vagy szín nagyít, vagy, hogy inkább ne hordjak szoknyát, mert ezekkel a lábakkal azt inkább nem kellene. A karjaimat se kellene mutogatni. Gondolom nem kell mondanom, hogy ezek után min. 1/2-es ujjú és hosszú nadrágokban mászkáltam télen-nyáron többnyire. Ja és persze feketében! Emlékszem egyszer megkérdezte egy futár, hogy gyászolok-e. Lehet azt kellett volna mondani, hogy: igen. Elvégre is az önbizalmamat rég eltemettem. Sok nő és férfi önbecsülése csorbult egy-egy segítő szándékú megjegyzéstől örökre.

Persze nem mindegy, hogy ki mondja, és hogy kinek, nem igaz?
Az meg pláne nem, hogy hogyan!

A barátnőimmel épp arról folytattunk rövid eszmefuttatást, hogy vajon miért jegyezzük meg néhányan a kritikákat hosszú-hosszú ideig...míg a dicséretek gyorsan a feledésbe merülnek?! Hogy van az, hogy néhány embernek kikezdhetetlen az önbizalma, míg más mély letargiába esik, ha mások számára nem "elég jó". 
Egy nagyon kedves barátnőm éveken át próbált megtanítani arra, hogy hogyan fogadjak el bókot. "Ja, persze" - hangzott a válaszom, ha megdicsértek rajtam valamit. "Szép vagy"- annyira távolra esett ez a megszokott kommentároktól, hogy nem hittem, hogy ezt bárki is komolyan gondolja. Sokszor azt hittem, hogy csak gúnyolódnak velem. "Jó a felsőd"- elkezdtem keresni rajta a foltot. Féltem, hogy megint csak a nevetség tárgya leszek.

Nem kaptam valami sok megerősítést. Életem több pontján a hozzám közel állók is előre megjósolták a bukásomat. "Úgysem bírja majd". "Úgyis ott hagyja ezt is." "Mindig mindent félbehagy". 
Azt hiszem csak azért lett végül diplomám, és húztam le 8,5 évet külföldön ranglétrát mászva...mert nem akartam hagyni, hogy igazuk legyen ezeknek a "hangoknak". Azt hiszem azért becsülöm mára többre az igazságo(sságo)t, mint az irgalmat, mert úgy érzem, hogy nem más szánalmára vágyom, hanem egy igazságos értékelésre. Ha megdolgozom valamiért, annak legyen meg az eredménye...és ha valaki nem teszi ezt, akkor ő sajnálatból ne kapja készhez ugyanazt az eredményt, mint amiért én vért izzadtam.

Nagyra becsülöm a tiszteletet. Meg is adom mindenkinek, aki kiérdemli.

A tisztelet nem jár automatikusan mindenkinek!
Annak sem, akit szeretek...és bocs, hogy ezt mondom,
DE a szeretet sem jár csak úgy.

Hatalmas kamunak tartom a feltétel nélküli szeretetet. Azt talán csak egy viszonyban tudom igaznak érezni: a szülő-gyermek viszonyban (amikor a gyermek még valóban gyermek). Onnantól kezdve, hogy felnövünk, vállalnunk kell a tetteink következményét. Ha egy nemtörődöm, önző, hazug, hitvány emberré váltunk, aki csak bánt másokat akár fizikálisan, akár lelkileg...
ne ácsingózzunk, és pláne ne követeljünk magunknak olyan kiváltságokat, mint a szeretet és a tisztelet azoktól, akiket kiszipolyozunk. Elképzelhető, hogy minden ellenére, marad még a másik szívében egy kis morzsányi jó érzés a bántalmazó kapcsolat ellenére is, de ez nem az, amire bárki is vágyna. 

Hosszú évekig tartott számomra, hogy tompítsak a vélemények hangerején. Már jobban ismerem magam. Nem tudnak mindenben könnyen elbizonytalanítani. A munkám terén pl. nagyon ritkán. Pontosan tudom, hogy mennyit tanultam, és mennyi energiát, figyelmet fordítok arra, amivel foglalkozom. Tudom, hogy jó munkaerő vagyok, ezért mára meg is tanultam azt, hogy ezt nem adom fillérekért. A minőségnek értéke van. Nem kótyavetyéljük el az értékeinket.

Más területeken kicsivel melósabb magabiztosnak éreznem magam. Ilyen ez. Viszont ezt is igyekszem helyre tenni magamban. Hogy reálisan lássam magam, és ennek tudatában tudjak magamból minél többet kihozni, ill. hogy merjek igazán "én" lenni.

Mint kisgyerekes szülő viszont egyre többet mélázom azon, hogy vajon én hogyan tudom nevelni a csemetémet úgy, hogy se nagyképű, se kishitű ne legyen. Hogy egészséges magabiztossággal legyen ellátva, ami erősíti majd az útján. Nem tudom a receptet. Mindenesetre amikor ügyes, mindig megdicsérem. Minden nap elmondom, hogy mennyire szeretem. Akkor is, ha épp rosszban sántikál; és olyan napokon is, amikor szinte az őrületbe kerget. Mert így is szeretem...de ez nem majomszerelem. Úgy hiszem, hogy azzal nem az ő érdekeit szolgálnám. Ha fáj valami, jelzem neki. Hagyom tapasztalni. Pl. néha eltottyanni...és ha segítséget kér, ott vagyok. Tudja már most ilyen kicsikén, hogy számíthat rám. Azt is, hogy néha egyedül is boldogul, nem kellek hozzá, de ha túl merész, akkor néha bizony elesik. Viszont engedem, hogy átélje, hogy ha el is esik, utána majd szépen újra feláll és  megy tovább, mert ilyen az élet. Ezt tanítom neki. Ezt tanulom én is vele.

Az az igazság, hogy én már régóta "karanténban" vagyok. 
Januárban költöztünk haza a kislányommal Németországból, és a néhány havi extra testi - lelki - szellemi megterhelés alatt megrogytam, és a gerincsérvem akut szakaszba lépett át. A "rendszer" összeomlott. Olyan állapotba kerültem, hogy a férjem távollétében (ő még a költözést zárta le külföldön) az anyukámnak kellett majd' két héten át a kicsikémet és engem is ellátnia. Mert én nem bírtam. Mert brutális fájdalom árán tudtam csak eljutni a mosdóig és onnan vissza...és bőgtem miközben a dolgomat végeztem. 
Egy két lábon járó - ja nem! - két lábon újra járni akaró szerencsétlenségnek éreztem magam. 

Jó egy hónapba, gyógyszerszedésbe, és mindennapos fizikális és mentális küzdelembe került, mire át tudtam sétálni elviselhető sajgással az utcán (széltében), vagy épp ékpárnán tudtam ülni 5-10 percet.
Gondolom nem kell különösebben taglalnom, hogy sehová sem mentem, max a gyógytornászhoz (havi 1x). Javítok: nem mentem, vittek. Mert egyedül sehová sem tudtam elmenni az első hónapban. Ennyire kiszolgáltatottnak még a szülés után sem éreztem magam, pedig a gyermekágyas időszakban az ember lánya igen sok érzéssel megküzd akkor.  Teljes mértékben bezárva, kiszolgáltatva éreztem magam. Az addig ismert világom összedőlt...és nem tudtam, hogy mi vár rám.  Egyre mélyebbre zuhantam a kétségbeesés és önsajnálat vermében. Nem tudtam csak a hátamon, vagy a jobb oldalamon feküdni. Minden egyéb mozdulat leírhatatlan fájdalommal járt. A bal lábfejem teljesen elzsibbadt. Féltem, hogy esetleg le is bénul. Kilátástalannak éreztem a helyzetem, és depresszív hangulatba kerültem attól, hogy semmire nem vagyok képes. Nem tudom hirtelen a kislányomat az állapotom miatt szoptatni, sem felemelni, megölelni igazán, sem játszani vele. Nem vagyok képes Anya lenni. Csak kívülállóként nézem, ahogyan más megteszi mindezt helyettem. Látom, és érzem, ahogy a kislányom lelkileg elkezd másokhoz jobban kötődni, és tőlem kicsit távolodik, hiszen nem érti, hogy Anya miért viselkedik így...és érzi a feszültséget és szomorúságot rajtam.

Sok ember irtózik a betegek látványától is. Nem tudják, hogy zavarnak-e, ha meglátogatnak. Hogyan kell viselkedni ilyen helyzetekben?! Mit lehet mondani például egy kisgyerekes anyának, akinek kicsit összedőlt a világa. Aki nem tudja, hogy hogyan tovább, mert egy hajszál választja el a gerincműtéttől...ami újabb hetekre, hónapokra elkapálja a lehetőségét, hogy a gyermekével lehessen...úgy mint rég. Mint néhány napja, ami a valóság egy más dimenziójának tűnik...és elérhetetlennek. Hirtelen felértékelődik minden, ami addig teljesen természetesen a mindennapok részét képezte: a járás, a hajolás, hogy az ember kimehessen a napsütötte udvarba kicsit levegőzni, hogy játszhasson a gyerekével a játszótéren, hogy boltba / kávézóba / moziba mehessen, vagy hogy épp egyedül felvegye a zokniját.

 Mikor velem ez az egész megesett...akkor a koronavírus még olyan nevetséges kis betegségnek tűnt, mint egy kezdeti nátha. Amit senki sem vett komolyan. Kezdetben így van az emberek többsége a derékfájással is. Fáj a derekam. Jó...hát fáj. Biztos megerőltettem. Aztán egyre többször sajog...és egyszer csak becsípődik. Aztán valahogy elfelejt elmúlni, aztán egyre jobban fáj. Majd már le- és kisugárzik. Elkezd zsarolni...EMBER! Törődj már magaddal! A gerinced megparancsolja, hogy kezd el felülvizsgálni magadat, és az életedet. Hogy mit rontasz el? Mivel ártasz magadnak? 

Ugyanezt teszi a koronavírus! Ez egy ébresztő! Egy nagy harangot kongatnak most a fülünkbe...és akinek a lelke már érzi ezt a komoly feszültséggócot, hogy valami nincs rendjén a világban...az bizony elkezd gondolkodni! Ha jobban fáj, jobban megijeszt, az ami történik, mint eddig bármi, akkor talán hajlandó leszel mindent újraértelmezni, és másként értékelni. Talán Te is rájössz, hogy mi is az élet igazi értéke, hogy mit kell jobban óvni, mit kell igazán megbecsülni!

Két hónappal azután, hogy leestem a lábamról sok minden megváltozott bennem. Két hétig engedtem magamnak, hogy depizzek, sajnáljam magam, és kétségbe esetten vergődjek. Majd elkezdtem keresni a kiutat ebből minden téren. NEM csak a gyógyszerekre hagyatkoztam. NEM! Csak a gyógyszer önmagában SOHA  nem lehet megoldás!!! Az csak időhúzás!
Két hónap. Igaz? Képes vagyok akár 1-2 órán át talpon lenni...tenni-venni. Mászkálni. Sőt még ordítás, fogcsikorgatás nélkül ülni is. Meggyógyultam? Nem. Még nem. De már gyógyulok, és jó úton járok.  Sokan erről még 0,5-1 év után is csak álmodoznak. Felismertem az okokat, és igyekszem felülírni mindazt magamban, ami eddig rosszul működött. Ennek hozadékaként a koronavírusra is másként tekintek, és az önkéntes karanténra is, amire magunkat ítéltük a családommal. Mi itthon maradunk! Csakis oda megyünk (mindig 1 fő a családból), ahová nagyon is muszáj: boltba / gyógyszertárba. Na jó, apukám házát egyszerre megnéztük; de mások társaságát valóban kerüljük. Most nem ülünk össze a barátokkal sem. Idős rokonokat most nem látogatunk. Nem cseverészünk a boltban, gyógyszertárban másokkal...tartjuk a tisztes távolságot.

Hogy mit tanulhatunk a koronavírustól?

Mondjuk azt, hogy:

1. Csak azt tudod megmenteni, aki hagyja!
Hiába vonulunk sokan fiatalok és középkorúak önkéntes vagy kényszer karanténba. Hiába fertőtlenítünk, mosunk kezet, tartjuk a távolságot másoktól; és igyekszünk megóvni idős hozzátartozóinkat, valamint más gyengült immunrendszerrel rendelkező szerettünket, ha ők ezt elbagatellizálják.  Ha ők maguk nem vigyáznak, és ugyanúgy mennek tömegbe, nem ügyelnek fokozottan a higiéniára... mindent ugyanúgy tesznek, mintha a vírus nem lenne, ...úgy csak egyre több lesz a fertőzött, a megbetegedett és a halott. Ők is kell, hogy akarjanak megmenekülni az esetleges veszélyforrás elől!

2. Felelősségvállalást!
Mint Anya, feleség, gyermek, testvér, nagynéni, barátnő stb. felelősséggel tartozom a döntéseimért, a viselkedésemért. Azért, hogy HA én azt a döntést hozom, hogy letojom az egészet, akkor megfertőződhetek, és másokat is megfertőzhetek. Lehet, hogy én csak 1-2 hétig mintha náthás lennék szenvedem el a betegséget. Lehet. DE belelátunk a szeretteink testébe? TE meg tudod ítélni, hogy elég erős-e az immunrendszerük? Hogy az 1 , 4 vagy 13 éves gyerek immunrendszere tényleg elég stabil-e? Hogy az autoimmun megbetegedésben, vagy magas vérnyomással / vércukorral élő vagy egyéb betegségben szenvedő emberek, akiket szeretsz, akikért aggódsz...bírják, ha elkapják ezt a kórságot? Akkor is ilyen lazán veszed? HA felmerül a lehetősége annak, hogy NEM bírnának vele megbirkózni? MIT MONDANÁL A SZENVEDŐ GYERMEKEDNEK VAGY AKÁR AZ ÉDESANYÁDNAK, HA MEGFERTŐZTED? Azt, hogy de rajtad 2 hét alatt "átment"? És ha rajtuk nem?

3. Az idősek hozzáállása IS tönkre teheti a jövőnket!
Tisztelet a kivételnek!!! - kezdem ezzel; de én azt tapasztalom, hogy rengeteg idős ember nem veszi komolyan ezt a helyzetet. Ugyanúgy megy mindenhova, beáll a sorban a másik nyakára. Ott tüsszögnek, krahácsolnak egymás képébe, és vállrándítással elintézik az egészet: "Csalánba nem üt a ménkű", "Nekem már úgyis mindegy", "Jöjjön, aminek jönnie kell".  Értem én, hogy valaki 70-80 évesen már úgy van vele, hogy valamiben meg kell halni...meg mert ő úgyse találkozik senki olyannal. Viszont nem mérik fel a terepet, hogy ő aki találkozik valakivel, azok is másokkal és sorolhatnám. Nem csak az a napi 5 ember a gond, akivel ő érintkezik, hanem, hogy ez hatványozottan működik. Meg az a baj...kimondom nyíltan, hogy az idősek védelmében most újra behúzta a gazdaság 100-nál a kéziféket és most pörgünk egy nagyot...és kisodródunk. Összetörünk, összeomlunk és újra meg kell javítani mindent. Már megint mindent kezdhetünk elölről. Emberek, családok vesztik el a megélhetésüket, mert a vállalkozások egy része nem bírja el ezt a terhet, vagy mert nem akar veszteséget. Családfenntartók maradnak munka nélkül, pénz nélkül. Ki tudja meddig?!  Ez már nem csak arról szól, hogy Pista bácsi beleszalad-e a politikai észosztás közben a patika előtt, hogy elkapja a koronavírust és ezáltal 72 vagy 73 évesen jut a mennybe?!, hanem arról is, hogy a gyereke, unokája hány évig szív majd azért, mert a "Tata" nem bírt otthon maradni a seggén két hétig, amikor kellett volna. Azért, hogy egy vírusfertőzést meg lehessen állítani mihamarabb. A sűrűn bedobott megállapítás nagy tévedés, miszerint a gyermekeink kezében a jövő! NEM! Mindannyiunk kezében van, mindannyiunk felelőssége!

4. Emberséget!
Kellene...de sokaknak nem megy. Mondjuk azoknak a vállalkozásoknak, akik keddről szerdára pár nap pánik miatt azonnal az utcára tették a dolgozóikat. Akik nem gondolkodtak el rajta, hogy milyen megoldást találhatnának erre az átmeneti időszakra. Azok a döntéshozók, akik simán kiadhatnának 2 hét szabadságot, tarthatnának leltárt, előre hozhatnák az éves leállást, stb. inkább folytatják úgy, mint eddig...hadd dolgozzon a barom, hadd terjedhessen a vírus, mert azt sugallják, hogy az egész csak egy túllihegett tüsszentés.

5. Fontos az elővigyázatosság, a biztonság!
Bármikor jöhet egy újabb járvány. Sokkal, de sokkal durvább is! Ezért aztán nem ártana megtanulnunk elővigyázatosnak lenni MINDIG! Hogy legyen biztonságban a fizikai állapotunk, mert erősen, egészségesen kevesebb eséllyel árthat nekünk egy fertőzés, mintha legyengült állapotban találkozunk vele. Fontos a financiális biztonság is, hiszen, ha épp olyan helyzetbe kerülsz, mint azok, akiket a jelenlegi szituáció miatt elbocsátottak...ideiglenesen kihúzva a lábad alól a talajt...csak akkor tudsz talpra állni, vagy azon maradni, ha van félretett pénzed, hogy amíg újra nem rendeződik a helyzet, addig is legyen miből megélned. Ha pedig van financiális biztonság, fontos a vagyonod védelme is. Vigyázz magadra, magatokra, és arra amitek van: legyen szó akár az autódról, akár a mobilodról, mint érték...de a lehető legnagyobb értékre ne felejts el vigyázni: a testi és lelki egészségetekre!


Ne felejts el HÁLÁS lenni azért amid van! Ne azon keseregj, amit nem lehet! Hányszor ábrándoztál arról reggel munkába menet, hogy bárcsak otthon maradhatnál?! Rengetegszer, igaz? Tessék! Most ennyi, amit kérnek tőled, hogy ennyit tegyél meg mindenki érdekében: maradj otthon! Használd ki ezt az időt arra, amire eddig nem volt: tegyél rendet az otthonodban, a fejedben, lelkedben. Törődj a családoddal és MAGADDAL!
Maradj otthon! Moss kezet! Vigyázz magadra! Vigyázz a szeretteidre! Mosolyogj! Érezd jól magad!

   Amennyiben azért kattintottál volna ide, mert azt hitted, hogy ez az iromány is majd a koronavírus statisztikáit taglalja majd, úgy közlöm veled, hogy rossz helyen jársz. A témát számszakilag egyáltalán nem áll szándékomban érinteni, és egyébként is csak érintőlegesen...csupán összehasonlítás céljából. Nos, Isten lássa lelkem, igyekszem minél tisztábban és érthetőbben fogalmazni - biztosan tudom, hogy ennek ellenére lesz majd, aki félreérti a mondanivalóm, mert félre akarja érteni. Azért remélem sokaknak "átmegy" majd az üzenet, és beteljesíti küldetését.

Péntek van és 13.-a, és már megint szürke, szottyadt idő. Ennyit arról, hogy majd a napon begyűjtöd a szükséges D vitamin mennyiséget! Ilyen időben max egy jó kis náthát lehet benyalni, meg némi rossz kedvet hozzá, ha hajlamos vagy ilyen kórságok összeszedésére. Jöjjön most a koronavírusos rész, hogy ezen is túl legyünk. Igen, azt is összeszedheted / szedhetjük. Bár bevallom attól kevésbé tartok, mint az emberi hülyeségtől; mert bizony az sokkal, de sokkal veszélyesebb. A betegségek terjedése tekintetében is, meg úgy általában is. A tömeghisztéria gazdaságokat és kapcsolatokat vághat haza. 
Tegnap voltam a heti / havi bevásárlást intézni. Nem mert bepánikoltam, hanem mert elfogytak itthon dolgok. Dolgok, amiket mindig megszoktam venni, és amire mindig szükségem is volt / van. Nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek, mikor a drogériában a szappanos sorhoz értem. Nem vagyok se tisztaság, se kézmosás mániás, de azért az anyukám a normál, alapvető higiéniára nevelt minket, mind a lakás, mind a személyes higiéniánkat illetően. Ergo a napi tisztálkodás (zuhany / fürdés) alap, ill. a napi többszöri kézmosás. Nem csak wc után, hanem, ha koszos lesz a kezem, vagy csak annak érzem, ha ehhez-ahhoz nyúltam. Dolgoztam olyan helyeken, ahol feltűnt, hogy mások e téren egész máshoz vannak szokva, avagy nem szokva. 
Külföldön is vannak olyan nációk, akik például felÁLLnak a wc ülőkére (nyugat európai országokban). Sok a bevándorló. Különbözőek a kulturális és szokásbeli jegyeink, annyi szent. A tisztaságra való igényeink meg még inkább. Aztán rengeteg olyan emberrel találkoztam, még nálam magasabb pozíciókban dolgozókkal is, akik pisilés után sosem mostak kezet. Azt is tudom, hogy nem is divat náluk a mindennapi fürdés...csak amolyan cicatisztálkodást nyomnak. Na mindegy...nem is ez a lényeg itt kérem szépen. Hanem, hogy nagyon sok helyen, és nem csak a fejlődő ország népeinél erősen hiányosak ezek a higiénés igények, szokások. Szóval én elkezdtem sokkal sűrűbben kezet mosni, fertőtleníteni, és ha csak ki nem fogytam a munícióból, vagy el nem felejtettem eltenni...mindig hordtam magamnál zsebkendőt, nedves törlőkendőt, esetleg kézfertőtlenítőt.
Aztán tegnap ott álltam a szappanos sorban, és mit látok? Készlethiány! De miből? A nyomós tetejű folyékony szappanból! Az emberek bepánikoltak...sorok állnak a patikákban, és megy a hiszti, hogy miért nincs kézfertőtlenítő (van, aki azt sem tudta eddig kb. hogy ilyen is létezik). Ott toporgott pár ember a sorban, és kereste a pumpás folyékony szappant, de eszükbe nem jutott volna megfogni az utántöltőt, vagy a hagyományosat. Morbid és nem szó szerint véve értendő, de erre szoktam azt mondani, hogy "megérett a világ a pusztulásra". Emberek, tényleg ilyen hülyék vagyunk?!  Amúgy a kézkrém miért nem fogy? Vagy pl. a textil rongyok? Hypo? Fertőtlenítő tisztítószerek? Hogy-hogy abból ennyi van? 
Én fogtam hoztam is az utántöltőt, meg a sima szappant itthonra, mert elfogyott. Meg a szokásos tisztítószereket. A TISZTASÁG a lényeg, és a higiénia. Ha meg valaki neki áll 6x többször kezet mosni meg fertőtleníteni a tagjait, mint eddig tette...képben van vele, hogy brutálisan szárítja majd a bőrét? Kellene hidratálni. Belsőleg vízzel, kívül meg krémmel.
A rongyok azért is nagyon jók, mert fogod és ha már nem tiszta...megy a mosógépbe vagy a tűzre és kimosod / elégeted mit tudom én. Viszont egyetlen embert sem láttam a bevásárlás alkalmával, aki az összefogdosott bevásárlókocsit, vagy kosarat megtörölte volna, mielőtt hozzányúlt, egyet sem, aki saját szatyorral érkezett és távozott...sőt olyat sem, aki miután elvette a piszkos pénzt, mert az bizony igazi bacitenger...h utána megtörölte volna a kezét. Ezek az emberek, akik telepakolják a kosarat fertőtlenítőszerrel, meg folyékony szappannal. Ugyanezek nem gondolják végig, hogy mi mindent fogdosnak össze, ami után ha ennyire be vannak szarva a vírustól...kurvagyorsan kellene kezet mosniuk / fertőtleníteniük.
Ezeknek az embereknek valószínűleg nem csak konzerveket, lisztet, cukrot kellene vennie nagy tételben, hanem működő agysejteket is.

Anya vagyok. Van egy 1 év 2 hónapos kislányom. Elmegyünk vele boltba ugyanúgy, mint eddig. Ahogy eddig is, most is kerülöm a tömeget. Ha korona vírus van, ha influenza, ha náthásnak tűnő embereket látok a környezetünkben, azokat kerülöm így is úgy is. A gyerekem kezeit is meg szoktam törölni, sőt ha beleteszem a bevásárlókocsiba...előbb a kocsit törölgetem át!!! mielőtt beletenném. Azokat a részeit, amiket a gyerek megfogdos. Azt tudtátok egyébként, hogy a legtöbb fertőtlenítőszernek 30-60 másodperces hatóideje van? Szóval ha lefújtad, törölted a motyókat...utána a bacik még nem nyúlnak ki azonnal?! Erre is érdemes lehet ügyelni. 
Meg bármilyen vírusfertőzés tekintetében arra, hogy sokkal könnyebben elkapjuk, és jobban megvisel minket, ha gyengébb az immunrendszerünk. 
Fontos lenne a megfelelő mennyiségű vitamin és ásványi anyag bevitel (na erről kisregényt tudnék írni megint csak). Mindig kellene figyelni a tisztálkodásra, és a háztartásunk, tárgyaink tisztán tartására. Nem csak most, mikor ránk próbálják hozni a frászt. MINDIG jöhet egy újabb vírus. Nem kell steril körülmények között élni...az pont az ellenállóképességünket vágná haza, de azért az alap higiénia fontosabb kellene, hogy legyen folyamatosan, állandóan!

- TISZTASÁG
- VITAMINOK - ERŐS IMMUNRENDSZER

Ez tényleg csak most lett ilyen fontos?

Ha Anya vagy, akkor egyébként már van némi elképzelésed arról, hogy milyen a karantén. Mikor kirekesztettnek érzed magad. Mikor úgy érzed, hogy kicsit kiszakadsz a világodból. Hiába van a gyermeked melletted, ami csodálatos. Hiába rajongsz a gyerekeidért és imádod a férjed. Furcsa hónapokon, éveken keresztül otthon lenni. Nem muszáj bent ragadni, de sokszor rákényszerül az ember. Vannak ilyen időszakok egy kisgyerekkel; de még csak nem is a bezártság a baj igazán. És nem! Attól, hogy ezt kimondod, még nem leszel szar anya! Nem baj, ha kimondod, hogy néha nem tudod, hogyan kezelj helyzeteket. Nem vagy rossz attól, ha azt érzed, hogy bárcsak néha a figyelmed nem mindig csak és kizárólag másokra kellene, hogy irányuljon. Sőt, még attól sem jutsz a pokolra, ha néha jól esne egyedül lenni, ha néha szeretnél kicsit szabadon azt tenni, ami jól esik. Nehéz ügy ez, mert néha jól esne kiszakadni akár 30 percre is az anya szerepből. Aztán, ha sikerül, olykor azon kapod magad, hogy lelkiismeret-furdalásod van. Pedig nem kellene, hogy az legyen! 
Aztán van, hogy Anya beteg. A nátha is tré...de én most nem ilyen jellegű nyavalyára gondolok. Hanem olyanra, amitől az életed kibillen az addigi helyzetéből huzamosabb időre, mert mondjuk durva hormonális zavarod van, ami a mindennapjaidat erőteljesen befolyásolja; vagy pl. mozgásszervi problémáid adódnak...és akkor még a rettegett daganatos vagy egyéb betegségekről nem is beszéltem. Esetleg ezek halmozottan is előfordulhatnak. Sajnos egyre több ilyet hallok, és némelyiket magam is tapasztalom. Mentálisan és fizikálisan is kimerülünk, és elkezdünk nem jól működni. Nem szeretem a betegség szót. Legalábbis jelenleg a saját állapotomra nem. Az állapot szót szeretem, mert abban ott a remény, hogy ez csak ideiglenes. Hogy tehetek arról, hogy hogy "áll" a szénám. Miközben írok, most mosolygok. Mert minden nap elgondolkodom rajta, hogy milyen szerencsés vagyok, és mély hálát érzek. Magam elé képzelem a kislányom és férjem mosolyát (akik épp az emeleten pihennek, amíg én írok), és a szívem megtelik szeretettel és hálával. Imádom őket - bocs a nyálas dumáért, de így van.  Viszont ez sajnos nem elég ahhoz, hogy non stop boldog legyek. Nem vagyok tőle egészségesebb, sem harmónikusabb állapotban magammal. Azon dolgoznom kell. 
Ők sajnos nem tudják kijavítani a bennem nem optimálisan zajló folyamatokat. Azt valahogyan nekem kell. Kérhetek hozzá segítséget. Szakemberektől, a családomtól, de mindent nekem / nekünk kell. Mindezt pedig sokkal könnyebb, ha nem érzed azt, hogy "kötelező a boldogság". Igen is joga van mindenkinek ahhoz, hogy néha szomorú és dühös legyen. Hogy megélhessen minden érzést, ami benne van. A nélkül, hogy hisztisnek, vagy pesszimistának, vagy hálátlannak, vagy hülyének titulálnák érte. Még akkor is jogod van ehhez, ha Anya vagy! A gyermekednek sem kell azt látnia, hogy Anya mindig csak gürizik, és vigyorog, mint valami belőtt robot.
Az elmúlt hónapokban brutális stressznek tettük ki magunkat önként. Az egész eddigi életünket a feje tetejére állítottuk. Költséges, rizikós változtatás ez. Rengeteg tennivalóval. Mégis örülünk, hogy megléptük. Viszont nagyon furcsa volt kilépni a mókuskerékből, komfortzónából - nevezze mindenki, ahogy akarja. Viszont akármennyire is úgy érezzük, hogy jó döntést hoztunk, és fogynak a teendők...kicsit rémisztő ez a fene nagy szabadság. Hogy most mindent újra kezdhetünk. Annyi évig csináltunk muszájból dolgokat, hogy azon kapom magunkat, hogy mintha igyekeznénk ugyanoda beskatulyázni magunkat, ahol voltunk. A régi "rendbe"...csak, hogy ismerős legyen valami. Az ismerős = megnyugtató. 

Minden nap dolgozom azért és azon, hogy odafigyeljek magamra. Hogy megengedjek magamnak dolgokat, amiket nem. Hogy a régi berögzült mintákat, rossz szokásokat felül tudjam írni. Hogy MINDEN NAP legyen, amivel tettem a lelki és testi egészségemért. Ezért aztán minden nap, de olvasok egy kicsit, és csak olyat, amihez kedvem van. Igaz elkezdtem vagy 5 könyvet az elmúlt 1 évben. Viszont eldöntöttem, hogy nem engedem, hogy ez frusztráljon. Mindig azt olvasom, amihez kedvem van, és majd sorra kerül mind. Ha meg nem lesz kedvem valamelyiket folytatni...akkor mi van?! Semmi!  Amikor tehetem, akkor azt és úgy teszem, ahogy nekem jól esik. Persze azért figyelek a környezetemre, és nem felejtem el, hogy Anya és feleség és testvér és gyerek és barátnő és stb.stb. vagyok...viszont az elmúlt években igencsak elfelejtettem, hogy én ÉN vagyok...és magamnak is fontos kell, hogy legyek. Ahhoz, hogy őket igazán boldoggá tehessem, ahhoz nekem is jól kell lennem.

Sajnos ezt nem értettem meg egészen addig, mígnem a sors a képembe nem tolta ennek tényét némi egészségügyi zűr formájában. Igaz a mondás, hogy csak az tud adni, akinek van. Ha neked nincs jó kedved, nem is tudod megosztani a másikkal...és mint velem is megértette az élet...nem tudsz vigyázni a családodra, ha pl. mozgásképtelenné válsz. Szóval szakíts időt a testi, lelki egészségedre önszántadból, hogy nyugodt, boldog lehess egyedül és a hozzátartozóiddal is...mert ha nem vagy résen, az élet kikényszeríti belőled, hogy lelassíts és szánj időt MAGADRA!!!

Szenvedésmentes szerdát!

Ma amióta csak kinyitottam a szemem, ugyanaz az érzés kering az ereimben: undor. Egyszerűen kinézek az ablakon, ki  erre a szürke, szutykos, undok időbe, és zsigeri szinten elönt az elégedetlenség.
Szeretnék elszökni az érzés elől, de nem megy. Úgy érzem, hogy a bögre kávémon és a gyerekem mosolyán kívül nincs semmi ezen az átkozott szerdán, amitől egy villanásnyi időre szűnne ez a gyűlöletes érzés.

Felvettem a csodás új rosé - púder színű felsőm, hogy puha, könnyed és kifinomult hölgynek érezhessem magam még itthon is. Nemrég ugyanis felfedeztem az egyéniségem rejtekén egy kis mozaikdarabkát, amely eddig nem nyert magának teret: van bennem valahol mélyen egy finom, romantikus, ábrándozó nő, aki kitörni vágyik...és ma ennek a nőnek a kedvére igyekeztem felöltözni. A helyzet viszont az, hogy habár tudathasadásban - sajnos -  nem szenvedek, önmagamtól és a sok kitörni vágyó érzéstől igen. 

Egy tucatnyi különböző "én" vagyok. Nő, hölgy, banya, ribi, anya, feleség, kislány, amazon mind az egyben. Néha szívesen hordanék szakadt farmert tornacsukával, és bordázott fehér trikóval meg kockás flanel inggel. Esküszöm még pár piercinget is szívesen szúratnék be. Másnap meg rózsás blúzba bújnék, és magassarkúban, selyem sállal a nyakamon suhannék parfümfelhőbe burkolózva a színházba. Harmad nap meg melegítőben és sport cipőben járkálnék a Tisza-parton, és úgy érezném MAGAM jól. 

A bájos művészlélek ma mondjuk jól megszívta. Hiába kapott illő ruhát, és "kínáltam" kifinomult zenével és olvasmánnyal - amit más napokon tényleg szívesen "fogyasztok". A visszafogott szintén púderszínű fejhallgatómban bizony kizárólag az alternatív rocktól nyugszik meg forrongó lelkem. Meg az írástól.
Ebben a szürkületben valahogy az esővel elmosódott a "pasztel énem". 

"Boldognak kellene lenned. Gyógyulóban vagy. Van egy csodás kislányod, és férjed. Nincsenek anyagi problémáid. Itthon lehetsz. Minden jól alakul, nem? " - szegezte a kérdést nekem Anyukám tök jogosan.

Hát nem?! DE! Idegesítő, de már megint igaza van. Hálásnak kellene lennem. Igen. Mindenképpen...az is vagyok egyébként minden nap. Egy nap sem telik el anélkül, hogy meg ne köszönném az univerzumnak, hogy a családom van nekem! Na persze személyesen azért nekik is megköszönöm ám! ;)
Ma viszont valahogy a hálán felül kerekedett ez a szürke, nyűgös állapot.
Ha képes volnék rá...fognám ezt a hangulatot, meg az időjárást, összegyűrném őket és kidobnám a kukába.  Az összes félelmemmel és kétségemmel együtt. A tisztázatlan nyavajáimmal meg a már ismert diagnózisokkal együtt. Fognám az igazságtalan helyzeteket és jól beléjük rúgnék. Vagy a mérget, amit más "emberek" okoznak...fognám és jól kiordítanám! Ki a semmibe. Hogy minden hátha szertefoszlik tőle...és engem nem mérgez tovább.
De viselkedni kell! Meg megnyugodni! Meg lehiggadni! Meg hálásnak és boldognak lenni! Hisz szerencsés vagyok!

Bizony! Szerencsés! Akkor miért tör rám mégis ilyen rinyahangulat?!
Imádom a gyerekemet, meg a férjemet is... néha mégis vágyom az egyedüllétre. 
Ez normális. Nem? Amikor elfog ez a "bár lenne egy nyugis órám" érzés...jól esne kicsit befelé fordulni...elképzelem, hogy mi mindent fogok tenni majd, ha lesz egy kis ÉN-időm. Például színezgetek, olvasok, filmezek, alszok, stb. Amikről más anyák is fantáziálnak általában. Vagy nem erről szoktak? Szoktunk? Egy nagy kád fürdővízről? Pohár borról? Arról, hogy jól kipihennénk magunkat, és lazíthatnánk, igaz? Vagy, hogy egyedül végezhessük el a dolgunkat :D 

Erre ma, mikor lelép a kiccsaládom a szegedi rokonokhoz, én itthon ragadok "magammal", és csak fintorgok....és már várom, hogy hazajöjjenek, és újra zajongjanak körülöttem. Tényleg igaz, hogy nekünk nőknek néha semmi sem jó. Pedig még csak PMS sem gyötör. Még csak nincs is meg.
Ugye neked is vannak néha ilyen napjaid? Kérlek! Mondd, hogy vannak! :)

Mondjuk így, hogy jól megcsapkodtam a klaviatúrát...már egy kicsivel jobban is érzem magam. Úgy látszik nekem ez a hatásos "terápiás" gyakorlatom. Most, hogy némileg elviselhetőbbnek élem meg a mai napot, és saját magamat, azt hiszem készen állok némi házimunkára és olvasgatásra. A lazulásra! ;) Már csak az internetet kellene, hogy elrejtse előlem valaki, hogy ne akarjak google diagnosztizálni. :)

Ha néha szeretnél a semmi közepén ordítani egy rohadt nagyot, hogy megnyugodjon a lelked, mert kalitkába zárt szerencsés madárnak érzed magad...remélem most már tudod, hogy nem vagy egyedül!

Nyomj egy "like"-ot és oszd meg ezt a bejegyzést, ha a benned lakó "tucat nő" úgy érzi, hogy másnak is jól eshet ezt elolvasni. :)

   Miután megszületett a kislányom, elkezdtem egész más szemmel tekinteni magamra. Olyan volt, mintha egy baba bőrbe bújt tükörnek adtam volna életet. Ránéztem, és gyönyörködtem benne...és azon morfondíroztam, hogy Ő mit lát. Tuti nem azt, amit én - állapítottam meg újra és újra, hisz Ő szeret engem.  Igazán! Úgy, ahogy vagyok. Hullára sápadt képpel, kócos hajjal is. Kimerülten. Lomhán. Mackónaciban. Kétségbeesetten. Mindenhogy és minden körülmények között. Hiszen érzi, hogy én őt feltételek nélkül szeretem, és mindig ott vagyok neki, mikor szüksége van rám (meg akkor is, amikor nem). Ő tőlem nyugszik meg, neki én vagyok a világ, ő pedig az én világom közepe.  Legalábbis az első néhány hónapban az ő kis univerzuma első körben rám, majd az apukájára, és a további hozzátartozóira korlátozódik. Mi vagyunk tehát az első számú minták.
 
   Azt, hogy az utánzás a szakirodalom szerint mikor kezdődik, nem tudom megmondani, de bennem még a 4. trimeszterben (a baba születését követő 3 hónapban) tudatosult, hogy ennek sokkal nagyobb jelentősége van, mint amilyennek gondolnánk.
...és most nem arra gondolok, hogy a "baszki" szót tanulja-e meg az első 10 szó egyikeként a gyerek. Még csak nem is arra, hogy akar-e sálat hordani.  Azon töprengtem, ahogy néztem az én álomba merülő tündérkémet, hogy nekem mindig ő lesz a legszebb kis hercegnő a világon. Még akkor is, ha mások nem látják esetleg annak...és arra vágytam, hogy ő el is higgye ezt. Mármint azt, hogy szép. Nem a hercegnői rangot. Tudom milyen kín az, mikor az ember utálja saját magát, hisz ezt én is sokszor és hosszú időn keresztül megtapasztaltam. 
(Ma már kezdek megbarátkozni magammal, de néha még vannak kritikus időszakok. Mondjuk úgy, hogy túl türelmetlen és kritikus vagyok magammal szemben.)
Következetesen végigvezettem magamban, hogy vajon hogyan tudnám megtanítani neki az önszeretetnek hívott valamit, amit sokan vágyunk megélni, de kevesen tapasztaljuk meg saját bőrünkön nap, mint nap.

Bátor kislányt akarok nevelni belőle?! Naná! Aki meri vállalni önmagát? Nyilvánvalóan! Ismerje az értékeit; de tudja azt is, hogy nem kell és nem is lehet tökéletesnek lenni. Mert ember. Mi emberek pedig nem vagyunk tökéletesek...és nem is kell annak lennünk!

Ez tök egyszerűen cseng! De tőlem is ezt látja?

A pic..ba! Nem. Ahhoz viszont nagyon is okos és ügyes már 1 évesen is, hogy kiszúrja a simlit. Ki tudja! Hisz már ő is simliskedik. Érti a csíziót! Hisz csak kicsi! Nem hülye! Nem verhetem át...mert nem tudom. Szóval nem maradt más hátra, mint előre. Muszáj, hogy rendbe tegyem magam és a magammal való viszonyom ahhoz, hogy az én Gyöngyöm egyszer magabiztos nagylánnyá cseperedhessen.


Volt már fekete korszakod?

Na nem  a gyász korszakról beszélek, vagy arról, amikor van 1-2 remekbe szabott darabod, esetleg néhány LBD (little black dress - kis fekete ruha) lóg a szekrényedben. Én arról beszélek, amikor nem hordasz színes, mintás dolgokat. Olyanokat, amik felhívják rád a figyelmed.

Feketét hordasz, mert el akarsz bújni. A te alkatodhoz, stílusodhoz nem passzolnak a színek. Nem áll jól. Hisz már mondta a barátnőd, az osztálytársad és az anyád is, hogy: "a pink, a türkiz, a ... nem a te színed". Meg "a keresztbe csíkos csak a vékonyaknak áll jól". "Ha vézna vagy meg ne hordj olyat, ami tovább nyújt, mert még gebébbnek látszol". Hallod még a sok "jó" tanácsot? Visszacseng a füledben? Van, hogy tényleg ilyen finoman adnak "támogatást" a szeretteink.  Erre te mit csinálsz? Felveszed a biztonságot nyújtó sötét leplet!
Ne látszódjon a bokád...a lábad...esetleg a karod. Miért? Mert nem szép?! Mert nem tökéletes? Otthon, ha senki sem látja, felveszel színes, fecskemintás színes blúzt és rövid gatyót, de amint ki kell lépni a kapun, beborítod magad a mindent - de leginkább a személyiségedet - elfedő koromszínű "ne nézzetek rám" hacukával. Én is ilyen voltam. Miért? 
Mert nagyon sokan, nagyon sokáig és jóóó hangosan megmondták, hogy mennyire szarul és röhejesen nézek ki. Én meg elhittem, hogy tényleg így van. Mígnem tényleg kb. semmi szépet nem találtam többé magamban. Úgy éreztem, hogy teljesen el vagyok cseszve. Mások segítettek megtalálni azokat a darabokat, amik - szerintük - jól álltak nekem. Persze már semmiben sem éreztem igazán jól magam. A fekete viszont ápol és eltakar. Szerettem bele borítani magam. Hogy észre se vegyenek. Ne adjak újabb támadási felületet se a verbális támadásnak, se a szemmel verésnek.

A férjem elkezdte felnyitni a szemem, hogy ez mennyire hamis kép is, és mennyire ártó, amely élt a fejemben magamról. Aztán jött a kicsikénk, és elkezdtem tisztán látni, érezni. Elkezdtem befelé figyelni...és lehalkítani a külvilág zaját. Mélyebb ismerkedésbe kezdtem magammal, és ennek eredményeként nemrégiben a ruháim kb. felét elkezdtem kiárusítani.
Mert tartozom a kislánykámnak és magamnak azzal, hogy én elkezdek végre újra

ÉN

lenni!

Azóta nem érdekel, ha valaki szerint a rózsamintás blúz nem passzol hozzám. Miért érdekelne? Sok éven keresztül, ahogyan kinéztem, ahogyan viselkedtem, az egy jórészt átformált, eltorzult valóm volt,  amit a külvilág behatásával magamra erőltettem . Nem engem tükrözött. Persze mások számára ez volt az ismert énem. Rajtam kívül SENKI sem tudta a világon, hogy belül, a lelkem legeslegmélyén mennyire más vagyok.

Ezt a bejegyzést a mai egyik vevőm ihlette, aki csak és kizárólag fekete felsőket vásárolt tőlem. Miért? Mert még nem látja magát olyan szépnek, mint amilyen! Ő a hibáit látja túlnyomó részben. Én pedig észre vettem, hogy milyen szép szeme van, amit a megfelelő színű blúzzal kiemelhetne, és kivirágozna tőle az arca. Megtelne élettel a tekintete. Nagyon formás lábai is vannak, amelyet sokan megirigyelhetnének (ha nem rejtegetné őket). Ezeket a virgácsokat mutogatni kellene, kérem szépen! Büszkének lenni rájuk!
Higgyétek el: mindannyiunkban van valami, ami csodaszép, és különleges, amire joggal lehetünk büszkék... és nem, nem kell szégyenkezve magunk és mások előtt rejtegetni minden egyes porcikánkat, csak azért, mert nem tökéletes!

Végezetül: gondolj kérlek a gyermekkorodban hordott egyik számodra legkedvesebb ruhadarabodra! Biztosan akad egy, ami rémlik, hogy különösen szívesen hordtad.
Az enyém egy vanília- halvány eper színátmenetes felső volt, ami mintha kis felhőmintákat alkotott volna a színek keveredésénél.
Képzeld el magad újra gyerekként, vagy ha van gyereked, képzeld el akár most őt úgy, hogy minden nap hosszú ujjú fekete felsőben és nadrágban jár. Nyáron is. Milyen lenne egy kislányt / kisfiút látnod minden nap feketében, akit szeretsz?!

       Kis gyermekként is rendkívül érdeklődő, nyitott voltam. Sajtkukac. Cserfes. Mini "kulturális attasé". Random megszólítottam embereket akár a teraszról az utcára kikiabálva, akár a színházban, a vonaton ülve is. Nem féltem. Nem rettentem meg attól, ha valaki nem megszokott módon viselkedett, hanem épphogy még inkább felcsigázott. Tudtam, hogy mindenki egyforma, és mégis más; és ettől olyan izgalmas az egész. Hosszú órákat töltöttem a nagymamám titokzatos fiókjainak feltúrásával és tanulmányozásával. Kincsekre vadásztam. Rendre találtam is  valami elképesztő fantasztikumot, amihez a mamámnak biztosan fűződött érdekes története. Sokszor kértem, hogy meséljen a gyerekkoráról. A családjáról... hogy hogyan ismerte meg a nagypapámat. Ugyanezt tettem másokkal is...és csak figyeltem, hallgattam és kérdeztem. Éreztem a hangjukon és mimikáik alapján, hogy milyen érzéseket kötnek az elbeszéltekhez. A mai napig a szemem előtt látom  például megboldogult Mamám arcát, ahogy csillogó szemekkel, kuncogva mesélt arról a napról, amikor a Tatám megszólította először. Ilyenkor az én lelkem is vidám, ha csak rágondolok. Vele együtt mosolyogtam, és mikor szomorúan, könnyekkel telt szemmel a szavakkal küzdött, akkor én is vele sírtam. Ráhangolódom arra, akivel beszélek, akit megkedvelek, és a szívemnek kedvessé válik. Áldás és átok ez.
Ha az embernek nagy szíve van, abba sok minden(ki) belefér, és bizony sokan bánatot is becsempésznek magukkal egy-egy zegzugba. 

Szerettem új embereket megismerni. Azt, ha sok ember vesz körül. Ha mások bizalmasa, támasza lehetek.
Jól esett a sűrűn elhangzott mondat, amelyet oly sokszor hallottam: "nem tudom miért, de úgy érzem, hogy neked mindent elmondhatok...még ezt is... pedig másnak nem merném".  Rengeteg élettörténetet és kis mozaikdarabkát hordok az emlékezetemben hét lakat alatt őrizve. Én magam is szívesen beszéltem őszintén arról, amit gondolok, érzek. Aztán meggyőztek róla, hogy ez nem biztos, hogy jó így...és a sok csalódás  kezdte alátámasztani mások tanácsát: ne legyek ennnnnyire nyitott. 

Az első naplóbejegyzéseim 8-9 évesen írtam. Nem sokkal később kis versikéket is elkezdtem költeni, aztán egyre szélesebb témakörben írtam, és már nem csak a naplómba. Úgy éreztem, hogy én ezzel tudom a leginkább kifejezni magam. Sok-sok dolgot kipróbáltam: sportokat, hangszereket, kézművességet, és más hobbikat, de valahogy egyikben sem éreztem, hogy ez igazán én vagyok. Figyeltem mások visszajelzéseit, és tanácsait...és próbáltam olyan lenni, amilyenként mások szerint jobb vagyok, és amire azt mondják, hogy na ez igen! Ez követendő! Ez becsülendő. Ez így jó.
Mert hát erre vágyunk, nem? Elég jók akarunk lenni. Szeretnénk, ha mások értékelnének minket. Ha megdicsérnék azt, amit csinálunk. Ha mások szépnek, stílusosnak, eredetinek találnának.
Na, de kinek is akarunk tetszeni, megfelelni? Kiknek? ...és ez képes összhangban lenni azzal, akik mi vagyunk, akik mi tudunk  / akarunk lenni? Vagy csak kettéhasadunk, meghasonlunk, ha ilyen törekvéseket folytatunk évekig?

Hosszú időn keresztül csak arra vágytam, hogy elfogadjanak és elismerjenek. Próbáltam imponálni. Számtalanszor fogadkoztam reszketve sírva, hogy gyökeresen megváltozom, és rimánkodtam a jó Istenhez -akiben hittem is meg nem is-, hogy szánjon meg, és segítsen, hogy tudjak: szebb, csinosabb, okosabb, csendesebb, visszafogottabb, halkabb, kevésbé kotnyeles, stb. lenni.
De végül minden igyekezetem ellenére nem lettem. Vagyis belül a lelkem mélyén nem változtam...csak elnyomtam azt, aki én voltam / vagyok, és brutálisan megerőltetve sem lettem olyan, amilyen a mások szerinti "szuper verzióm". Majd értetlenül nyugtáztam némi idő és rengeteg kudarc után, hogy akárhogy igyekszem, nem megy...és ha megy is valamiként...az nekem valahogy mégsem jó. Akik vágyták a változásom, azoknak sosem lettem pont olyan, mint szerették volna, én meg aztán egyre messzebb kerültem önmagamtól...és végül kikötöttem a senki szigetén, ahol csak egy kérdés visszhangzott: ki vagyok én?!

Ismered az érzést?

Békét kívánva önmagaddal:
XXLélek